Fűben, fában, lekvárban...

Régi Rétköz


Csente és Hajna legendája

 

Ibránynak földjén valamikor réges-régen, a hazára talált Hétmagyar közbül Megyer törzsének leszármazottai az ispán tava melletti homokháton telepedtek meg. Lakott akkor a faluban szépségéről messze vidéken hírös két leányzó. Az egyiknek Csente, a másiknak a Hajna nevet adták szüléik. Apjuk a nagycsalád fője, asszonyát fiatalon elveszejtvén igen nagy szigorral nevelte csemetéit. Felcseperedvén daliás legények hada zsongta körül őket, ám az atyai intelmeket soha meg nem szegő hajadonok mit sem törődtek a rájuk szemet vető sihederekkel. Történt azután egy alkalommal, hogy kicsiny csolnakjukkal nagy merészen nekivágtak a nők elől tiltott rengeteg mocsárnak. Ugyan ám fejükbe vette magát az öreg Ákus apó meséjéből hallott híres vadon növő virág, ami néhol embermagas nyurga száron, nyár derekán hozza molyhos levelei tövénél fakadó temérdek rózsaszín virágját. Tudjátok meg, macskahere a köznapi neve és úgy vonzza a lepkéket meg a madarakat, hogy környes-körül ameddig a síkon a szem ellát, ezerszínűre festi a tájat.

No, hát ez a mesevilág az ispán tavánál jóval túlabb, az ősi vízi világ zsombékjai között magasodik. Sok ezer embernek napi munkájába került az összehordott televény dús fekete földhalom, aminek méretéből fakadóan a legenda azt beszéli: tán alant a kurgán gyomrában a hatalmas hun fejedelem Atilla alussza örök álmát.

- Lári-fári! Micsoda mende-monda! - állítják bizton a falu csatákban megcsontosodott vénjei.

- Kníva az, nem más! A nagy gót fejedelem, Ostrogotha leszármazottja - replikázza az ellentábor.

Kíváncsiságuktól hajtván a két fiatal leányzó egy ködös reggelen kaftánjukba burkolózva elindult hát, hogy megkeresse a szépséges virágot rejtő mesés világot. De jaj, annak, aki a náddal, sással, gyékénnyel tarkálló, emberes méretű zsombékokkal és rakottyával kuszán nőtt vidékre téved! Egy óvatlan pillanatban az aprócska lélekvesztő fennakadt a nagy vizekből épp csak kikandikáló, sok év óta kiszáradt faóriás korhadó ágába, meglibbent, s a leányokat egy szempillantás alatt elnyelte a mocsár sötét, mélységes torka.

Attól fogvást szélcsendes időben minden esztendő nyarának derekán, mikor a holdvilág a legteljesebb ragyogásával tündököl az ég tetején, a nagy fekete kunhalom körül némelyek máig hallani vélik a leányok evezőinek csobbanását, - amint az sorsuk könyvében írva vagyon - a világnak végezetéig szelik a rétközi nagy vizek rettenetes hullámait.

 

(Román Zoltánné)

 

Valóság vagy legenda? Mindkettő. Születését annak köszönheti, hogy az egyik leányzó révén Ibrány neve bevonult Magyarország legmagasabb rendű és rangú "történelemkönyvébe" - MAGYARORSZÁG ALAPTÖRVÉNYE - a húsvéti alkotmány díszes kiadásába.

Az Alkotmány 150. oldalán találkoztam az Ibrányban 1985-90-ig tartó Esbó-halmi honfoglalás kori temetők feltárása során előkerült domborított aranyozott ezüst hajfonatkoronggal, amelyet a leggazdagabb mellékleteket tartalmazó kettős sírban találtak. A sírba két 16-18 éves korukban elhunyt leányt temettek, a többi sírtól eltérően jóval gazdagabb leletanyaggal pl.: bronzgombok, gyöngynyaklánc, végén ólomkereszttel!, tulipán alakú csüngős kaftánveret, szív alakú csüngők, ezüst hajkarikák, kar- boka- és nyakperecek.

S mindez hogyan kapcsolódik az ibrányi Fekete-halom kurgánjához? Egyedileg védett régészeti lelőhely, az ország egyik legnagyobb és legépebben megmaradt kunhalma.  A Rétközben kizárólag ezen az egy helyen virít a védetté nyilvánított, reliktum faj (adott területen korábbi földtörténeti korokból fennmaradt állat- és növényfajokat nevezzük így) a macskahere (phlomis tuberosa). Mindkettő helytörténeti, de történelmi szempontból is múltunk egy-egy nagyon fontos állomásáról tanúskodik, természeti és kulturális örökségünk meghatározó erőforrásai.

A helyiek mindenkori felelőssége, hogy a múltunknak nemzeti, de nemzetközi hírnevű lenyomatai ne csupán múzeumban "porosodó" leletek legyenek, hanem a szó nemes értelmében közkinccsé váljanak. Ibrány nem kovácsolt belőlük a város hasznára erényeket. A ma ifjúságára vár az a nemes feladat, hogy a helyi embereken túl a megye, az ország lakóinak feltárja, hírül adja, azokat a pótolhatatlan és páratlan értékeket hordozó rejtett kincseket, létünk örökségét, amelyek máig Ibrány porában hevernek.

Ibrányi hajfonatkorong
(A Jósa András Múzeum tulajdona)